Eltelt egy újabb remek hét és elkezdődött az indulás hete. Azt kell mondanom, hogy szép kerek történet lett a Magyarország c. fejezet az életemben így a végére.
Jó sok baráttal, ismerőssel találkoztam és rengeteg kellemes emléket gyűjtöttem össze magamnak, ami egy darabig most kitart, remélem. Bár tényleg mindenki gondoskodott arról, hogy jól érezzem magam a nagy izgalom/kétségbeesés közepette, amit ezúton is köszönök. Tényleg hálás vagyok a sok segítségért és a bátorító szavakért, és naná, hogy az ajándékokért is (persze nem kellett volna). :D
A búcsú buli nagyon jól sikerült, nagyon sokan eljöttek és ez nagyon jól esett. Ezt is köszönöm! Volt szerencsém egy „búcsú koncerthez” is Pesten, ahol szintén sok, szívemnek kedves arcot láttam és elköszönhettem tőlük. Nem mintha a világ végére mennék, de mégis jó érzés volt most látni (majdnem) mindenkit, aki csak egy kicsit is az életem része. Kaptam egy kis könyvet képekkel magamról, a karrierem (furcsa ezt így leírni) kezdetéről, aztán Angliában folytatom majd a ragasztgatást, irkálást. Most is itt van mellettem, ma is megnézegettem és tudom, hogy minden porcikámmal ezt akarom. Ez jó. Aznap még, bár már hulla fáradt voltam és minden vágyam a kispárnám és a plüss zsiráfom volt, mégis sikerült elkeveredni egy buliba (ahol balkán muzsika szólt, melyet roppantul kedvelek), szimplán jól éreztem magam pár sör mellett és sosem felejtem el.
A lakás dobozba pakolását is sikerült befejezni a hétvégén, így haza tudtam menni Kaposvárra meglátogatni a rokonokat. Sok időt nem tölthettem otthon, pedig a szobámban szerettem volna felkutatni valami kiskincset, amit magammal vihetek és emlékeztet a szobámra, a családomra, az ottani életemre. Sajnos csak arra volt időm, hogy felkapjam az általános iskolai diákigazolványom, egy fülbevalót, amit még gyerekkoromban Édesanyától koboztam el és egy kis kitűzőt, amit a gimiben kaptam és a magyar és a brit zászlók alkotják. Na meg persze készítettem képet a cicáimról. Bevallom őszintén, hogy az emberektől elköszönni nem esik nehezemre, mert tudom, hogy nem leszek messze, bármikor meglátogathat, aki akar és én is bármikor felülhetek egy haza tartó gépre. De a macskáimmal más a helyzet. Eléggé megviselt a búcsúzkodás. Zizi, a kisebbik, olyan nagy szemekkel és kérdően nézett rám, hogy mire fel nem engedem el a kezeim közül és puszilgatom agyon, kis híján elsírtam magam a ház előtt. Nagyon nehéz volt. Apa még ennyit hozzátett, hogy „ölelgesd meg jól, mert lehet, hogy most látod utoljára, mert mire haza jössz, lehet hogy kettéharapja egy kutya.” Hát ezek után buszoztam át Szekszárdra, hogy ott elköszönjek Marci szüleitől is és a mamájától, aztán visszaindultunk Pestre.
Holnap megint a pakolós/intézős mókuskerék következik, alig várom már, hogy vége legyen. A bőröndöm még sehogy sem áll, bár már sok hasznos holmi sorakozik az "Angliába" polcon. Még a lakással is van teendő, hogy szép rend legyen és bőven van még mit ügyintézni. 3 nap. Ennyi idő van minderre.
