Ez a harmadik hét, ha jól számolom. Kezdem nyitogatni a csipáimat. :)
 

Gondolom azzal nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy eddig bennem volt egy kisebbségi érzés, amióta itt vagyunk. Úgy éreztem, hogy nem tudok angolul, legalábbis nem úgy, ahogy a helyiek (furcsán hangzik, én tudom, de a kis agyam nem szereti, ha valamiben nem - legalább - olyan jó, mint a többiek), az egyetemen is sokszor előfordult, hogy nem értettem valamit, nem akartam hátráltatni a többieket azzal, hogy visszakérdezek, nem mertem válaszolni, ha feltettek egy kérdést, pedig tudtam volna és zavarban voltam, ha valamelyik csoporttársam az én jegyzeteimet nézte órán.

Na, ez a hét minden félelmemet cáfolta. Én nagyon viccesnek tartom. :D

Angol. Akárkinek megemlítettem, hogy bocsi, nem tudok angolul, azt mondta, hogy de hát én értelek, meg Te is engem, akkor mi a gond? Az iskolában a tanárok is azt mondták, hogy teljesen korrekt, ne aggódjak, nem lennék itt, ha nem tudnék jól angolul. Az egyik lakótárs szerint is teljesen rendben van az angolom, szerinte "brilliant" és neki is tetszik az "egzotikus" akcentusom, bár akadnak, akik amerikainak gondolják. Aztán fel kellett hívni a helyi "TB" hivatalt, hogy kérjünk interjú időpontot, mert itt így megy, és nem volt más módja ennek, csak a telefon. Hát mondanom sem kell, hogy be voltam tojva a hívástól, de mindent értettem, a néni nagyon szépen beszélt. Aztán kértem tolmácsot az interjúra, mire mondta a néni, hogy minek, hát tök jól beszélek, ez bőven elég. Majd megkért, hogy esetleg akkor segítenék-e én Marcinak, ha már úgyis ott leszek. Így hát, ez már kidobható a "félelmek" bödönből.
(Megjegyezném, hogy ebben az országban bármilyen hivatalos ügyhöz kérhetsz ingyér' tolmácsot magadnak. Mert, ha egy nemzetiségből csak egy ember is él itt, akkor őt sajátjának gondolja a UK és így a tolmács a legkevesebb, amit ez az ország tehet érte. Ezt mondta a brit lakótársunk. Milyen szimpatikus hozzáállás, nem? )

A bemutatkozó órán mindenki elmondta, hogy ilyen filmstúdióban, olyan rádiónál, amolyan zenei stúdióban dolgozott már és egyébként mellette meg ilyen-olyan zenekarban játszik. Hát itt is meghúztam magam, hogy én nem tudok semmit. Aztán ma, amikor koncerten dolgozgattam, rájöttem, hogy hát de bakker, én ezt és ezt is csináltam már, hát a rádiók, a koncertek, huh, mégsem vagyok lemaradva, jól van. :D Úgyhogy ez is pipa.
(Tényleg megfeledkeztem mindenről ebben a nagy környezetváltásban, fura is.)

A másik, ami tényleg nagyon zavart, hogy a csoporttársaim sokszor nézik rólam az órákon a jegyzeteimet. Mivel már kijártam egy egyetemet, előny, hogy tudok gyorsan jegyzetelni, ez tény, de aggódtam, hogy mit szólnak, ha egy-két szót rosszul írok, stb... Kedden viszont írtunk egy spontán vizsgaszerűséget és kicseréltük egymással a lapokat. Hát nagyon helytelenül tudnak írni, azt megállapítottam. De itt még ráfogtam, hogy biztos, csak az az egy ember. Ma az egyik órán kaptunk egy olyan feladatot, hogy 20 mondatban, mindegyikben meg kellett találni a hibát. Nekem 20ból 18 lett helyes.. Csak pár ember volt, akinek annyi lett, mint nekem, a többiek 14-15-16 pontot értek el. Fel is szólalt az egyikük, hogy milyen ciki már, hogy egy nem anyanyelvi ember helyesebben ír. Ez sokat dobott a napomon azért. :D Pipa.

A tanárok meg elképesztően rendesek, jófejek. Ezen a héten már többször én mondtam meg a helyes választ, voltam kint a táblánál, mértem áramot, számoltam, kérdeztem.. Működik minden. :)

Szerencsére az imént említettek foglalkoztattak mostanság a legjobban, úgyhogy most már "kind of" nyugi van. :D

Valamit még nagyon le akartam írni.. bakker, elfelejtettem.

Jaaaa.. igen, a szokások. Azt hiszem, ezt akartam.. bár nem tudom, mindegy, ez is érdekes lesz ígérem, remélem. :D
Most már többször belefutottam a magyar-angol szokásbéli különbségekbe.. a pusziszkodás egy dolog, azóta még egy valakinek sikerült.. mindegy.. a másik a köszönés.. a "helló" és a "szia" otthon univerzálisak ugye.. na itt találkozásnál hello van, elköszönéskor see ya. Hát ma többször sem sikerült eltalálni. :D Bár akkor hozom magam ilyen helyzetbe mindig, amikor már elfáradtam (és mentségemre szóljon, hogy ma reggel 9kor indultam az egyetemre és este 10kor értem onnan haza). :D Sikerült távozó embereknek hellóval, érkezőnek sziával köszönni. Aztán a furcsa reakcióikból mindig rájöttem, hogy már megint nem sikerült, elmagyaráztam, jót nevettek, utána még egy darabig ugrattak vele, aztán véget ért a nap. Hát mégsem lett annyira érdekfeszítő ez a bekezdés. :D Never mind, next time.

See ya! :D
(Valljuk be, ez akkor is fura..nem?!)